A lemeztasak-esztétika fiktív mélypontja, vagy, ha úgy tetszik, az aranymálna/gumicsirke-díjas listák egyik éllovasa a hetvenes években készült jugoszláv folk-lemezborító (az ún. narodnjak), melynek bizarr, eklektikusan szánalmas vizualitásában a németországi vendég-munkásokkal  hazavitt nyugati technológia keveredik sajátos hegyiparaszt-ízekkel. Következményei a „Húsz jugoszláv albumborító, amire nem találunk magyarázatot ”, a „Tíz retro lemezborító, amin megfekszel a röhögéstől” és hasonlók. Évek óta keringenek a neten, és ha készítünk egy gyors statisztikát, szembe tűnik, hogy a legtöbb merényletet a cover-art ellen a szerb Župa megyei Alexandrovac faluban működő Diskos kiadó követte el.

Három fotó: 1 Mija Aleksić emblematikus lemezborítója (Szex és  keksz, 1969) a Diskos kiadónál; 2 A Hazug, hazug minden, ami a tiéd című kislemezével (PGP RTB kiadó, 1971) befutó, annak borítóján vaskos-szőrös lábait miniszoknyában illegtető Saveta Jovanović; 3. Saveta egyik későbbi lemezfotóján lovasruhaszerű valamiben (Diskos kiadó, 1980)

Ennek tükrében dicséretes szándéknak tartom, hogy a partizánsapkás harmonikás Mija Aleksić vagy a Hazug, hazug minden, ami a tiéd című kislemezével befutó, annak borítóján vaskos-szőrös lábait miniszoknyában illegtető Saveta Jovanović szerződtetése után a Diskos zenei szakértői, Tomić úr, Nosal úr és Anastasijević úr 1977-ben úgy döntöttek, összedobnak egy jazz-válogatást Ella Fitzgeraldtól is. Az angolszász kiadványokat megkerülve egészen Franciaországig utaztak, hogy az ottani RCA-Locomotive kiadásában megjelenő „Lady Jazz” besztofról tárgyaljanak. Amikor kiderült, hogy ez duplalemez, pénzben is, időben is  too much, akkor az eredeti 20 számból kiválogattak 12-őt, a jogdíjat és a bakelitkorong nyomtatását pedig  a német Topsoundra bízták. A több csődöt, eladást & cégfúziót sikeresen túlélő német lemeztársaság kiadványlistájában az album a szerb Najveći Hitovi (Legnagyobb sikerek) címmel szerepel, tehát a Diskos válogatása semmilyen más országban nem jelent meg. CD kiadása sem volt, csak egy kazetta-megjelenés, a Ladie of Jazz, melynek nyelvtanilag értelmezhetetlen címe jelzi: a kiadó vezetőinek angol tudása legalább annyira hézagos, mint egyik folk-felfedezettjük, Šaban Bajramović fogsora.

Fotó: Šaban Bajramović fogsorának evolúciója (Diskos - 1977, Jugoton - 1984, Vojvodinakoncert - 1986)

A megjelenés évszámát nem tüntették fel sem a piszkosszürke korongcimkén, sem később a lemezkereskedelmi weblapokon. Vélhetően 1978 és 1983 között került a boltokba, akár többször is utánnyomva, sutyiban, a már említett  júgó-német gastarbeiter-vonalon. Amitől igazán mostohagyermeknek számít a 13-szoros Grammy-díjas énekesnő besztofjai között, az az album borítója. Ne számítsunk remekműre. Egy kissé korosodó, testesebb énekesnő áll a mikrofonnál. A  Diskos kiadó helyi folkalbumokra szabott dizájnjához képest egészen korrekt. Egyetlen szépséghibája: a discogs.com bejegyzése szerint a fényképen nem Ella Fitzgerald látható, hanem Mahalia Jackson.

Fotó: A francia válogatás borítóján az "igazi" Ella Fitzgerald szerepel, de a jugó kazettán és lemezen is ő van? Vagy ez valóban Mahalia Jackson? 

Szinte hallom a fő és felelős szerkesztő Tomić úr balkanológiailag borítékolható védekezését: „Jebiga! Ezek az énekesnők olyan egyformák…” Ha megnézzük a francia és a jugó lemezfotót a két személy  haja és ruhája valóban hasonlít egymásra. Csak apró különbségek látszódnak. Mahalia idősebbnek és testesebbnek tűnik, ami, figyelembe véve, hogy Ella később már leadta kilóit, akár bizonyíték is lehet. Ugyanakkor ember legyen a talpán aki biztonsággal állíthatja, ki van a borítón. 

Ha azonban félretesszük ezt az apróságot, és a zenére koncentrálunk, kiderül, hogy a dalok szelekciója nem is rossz. A lemezpiacon rendkívül szapora Fitzgerald Best Of-ok és Greatest Hits-ek zöme ugyanis az énekesnő siker-korszakából merít, az 1955 és 1967 közöttiből, amelyet a Verve kiadó égisze alatt töltött. Az olyan válogatások, amelyek az énekesnő életútjának legjobb pillanatait igyekeznek bemutatni, ám a Verve-slágereket megkerülik, igencsak ritkák és a 1977-ben megjelent francia Lady of Jazz duplalemez, illetve a válogatást tovább válogató, dalok sorrendjét megváltoztató jugoszláv Najveći Hitovi épp ilyen. Miért fontos ez?

Ella Fitzgerald a harmincas években  futott be, Chick Webb zenekarával. Ez volt a big bandek és swing nagy korszaka, amely a negyvenes évek közepéig tartott. A dzsesszben ezután  irányadó bebop vagy bop korszakban az énekesnő váltani tudott, sőt az ekkoriban megjelenő scat irányzatnak fő alakítója és egyik legnagyobb ikonja lett.  Az ötvenes években szorosabb munkakapcsolatot ápolt Norman Granzzal, aki 1955-ben megalapítja a Verve lemezkiadót, és ezt valósággal Ella Fizgerald köré építi.

Fotó: Norman Granz és Ella Fitzgerald, 1950-ben

Az énekesnő karrierje felfele ível, határ a csillagos ég. Rengeteget dolgozik, lefogy, drága ruhákba öltözik és bejáratos lesz a zenebusiness felsőbb köreibe. Bár a Verve időszak stúdióalbumaira többnyire jóhangzású, vértelen slágerek tucatjait rakják, az ebben az időszakban kiváló minőségben felvett koncert-felvételeken tovább hallhatjuk a negyvenes évekből ismert zabolátlan, ironikus, kísérletező kedvű Ella Fitzgeraldot. Aztán a hatvanas években Granz 3 millió dollárért eladja a Verve-et a Metro-Goldwyn-Mayer kiadónak. Ha lajstromba vennénk a világ  legelhibázottabb cégeladásait, azon túl, hogy a listát valószínűleg a Lucasfilm elkótyavetyélése a Disney-nek vezetné, a Verve-et az MGM mancsaira játszó szerződés is ott lenne a tízes listán. Az új tulajdonosi elvárások hatására 1967-ben Ella Fitzgerald a Capitolhoz szerződik, 1996-ban bekövetkező haláláig számos kiadót vált. Az utolsó években súlyos betegséggel küszködő énekesnő rangos zenészbarátokkal veszi fel lemezeit, a Verve Kiadóval elért sikereket azonban soha nem tudja megismételni.  

A legtöbb biográfia az énekesnő ötvenes évek közepétől készített songbookjait (daloskönyveit) és csilivili hangzású, a dzsesszt a kor popzenéjével felhabosító kislemez-slágereit magasztalja, ahol a klasszikus gitár-dob-rézfúvósok kíséret mellett vonósok és fafúvósok csillapítják a ritmust, tompítják az éleket, konszolidálják a zenét, hogy az amerikai középosztály divatos lemezjátszóiról kellemesen kússzon a hang a háttérbe, amíg a családfő Washington Postot olvas és a kávéját issza. Ella pályafutása a Verve-nél ékesen bizonyítja a közhelyet: a sikernek ára van. Még a zenekritikusok dicsérte sogbookok sem egyenértékűek. Bár Ella tehetsége mindben felragyog, azért a Cole Porter, Duke Ellington, George Gershwin triászon túl a többiek (Irving Berlin, Jerome Kern, Harold Arlen, Johnny Mercer) végighallgatása helyenként olyan, mintha az Ágiszörpöt víz nélkül próbálnánk lenyelni. Értem én, hogy tökéletesen belesimulnak a negyvenes-ötvenes évek irányított slágermezőnyébe. Csakhogy jött Elvis, a rock & roll, a Beatles, a Rolling Stones, amely felrúgta ezt a klisét, átformálva a pop-kultúrát. Jó hogy jöttek! Jó, hogy elsöpörték ezt  komolyzenének sovány, tánczenének vértelen, az amerikai fehér középosztály akkori elvárásait kiszolgáló soundot! 

A túlhangszerelt Verve-cukormáz főként akkor tűnik fel Ella Fitzgerald kis- és nagylemezein, ha összehasonlítjuk őket az énekesnő korábbi felvételeivel. Nem a harmincas-negyvenes évekével (azok minőségét 1990 környékén javították fel francia és német stúdiókban - ennek következménye a legendás The Chronological Classics nevű több száz korai jazzlemezt hallgathatóvá varázsoló sorozat), hanem az ötvenes évek elején a korabeli technika élvonalába tartozó Decca felvételeivel. Ekkor készült az Ella Sings Gershwin nagylemez, Ellis Larkins zongorakíséretével, és ha összevetjük a későbbi Verve kiadásában Nelson Riddle zenekarával felvett  Ella Sings The George And Ira Gershwin Song Book albummal, akkor a dalok hangszerelésében, hangulatában jelentős különbség érezhető. Az előbbiben a kevés hangszer Ella hangjával egybeforr, kifejezőbb, míg az utóbbi kissé túlhangszerelt, a kelleténél több benne az andalító vonós. Persze lehet, ez szubjektív vélemény is. Van aki az epret is agyoncukrozva szereti. Ezen a nyomvonalon haladva akár a Paul McCartney vs Phill Spector vitáig is elmehetünk: kellenek-e a The Long and Winding Roadban a vonós-fúvós kíséretek, vagy jobb úgy, ahogyan Paul szerette volna: csak zongora, gitár és dob? 

A Verve Kiadóval eltöltött 12 év az énekesnő sikerei szempontjából nagyon fontos időszak. Ella Fitzgerald pályafutásának legizgalmasabb időszaka mégis az, amikor és ahogyan a csúcsra jut, nem az, amikor már ott tanyázik. Ezért bosszantó, hogy a tucatszámra megjelenő válogatások zöme csak a Verve korszakból merít. Talán az időközben Sonyhoz került MGM érdekérvényesítésének áldozatai ezek a besztofok, hiszen így nem kell jogdíjat fizetni a többi kiadónak, nyomjuk a sajátunkat és úgy teszünk, mintha ennyi volna az énekesnő karrierje. A bulis swing és bop slágerek  helyett ezerrel tolják az Ella csodás hangregisztereit hollywoodi negéddel csillapító zenekíséretet, amely a gettók tánctermeiből a középosztálybeli fehér családok otthonába úsztatta a dalokat. A konyhagépesített, rövidre nyírt gyepű kertesházak nappalijába illő  It's Only A Man vagy Sun Forgot To Shine This Morning típusú andalító számocskák töltik ki a válogatás CD-k fő idejét, és a legpezsgőbb ritmusok is legfeljebb a bossanováig merészkednek, kávéházakba háttérzenének, szóval,  ha egy érdeklődő fiatalember szeretné megismerni a különféle irányzatokban otthonosan mozgó Ella Fitzgeraldot, akkor az ilyen vértelen, puhapöcsű válogatásokból semmit sem fog megtudni.

Fotó: Egyik a súlytalan Verve-válogatások közül. Érdemesebb a lent közzétett számlistát kivadászgatni a Chronological Classics sorozat Ella Fitzgerald albumaiból.

És most vissza is kanyarodhatunk a Najveći Hitovi című jugó besztofhoz: a negyvenes évekkel indít, a második számmal felpörgeti a hangulatot, a harmadikra már a kísérletező daloknál járunk, a negyvenes években szárnyra kapott scat irányzatnál, amely  olyan a jazz-ben, mint a fonikus költészet a lírában: hangulati elemekből szőtt fiktív szavak, hörgések, gajdolások elegye, nincs nyelvileg értelmezhető szó, az érzelmi hullámzást azonban tűpontosan közvetíti, izgalmas,  szabálytalan.

Már említettem, hogy a Verve korszak legértékesebb produktumai az élő felvételek. Amennyire Ella visszafogott a stúdióban, annyira kísérletező kedvű a koncerteken. A Summertime-nak  például létezik több ironikus, nevetős, társadalomkritikus stb. verziója, az 1970-es budapesti koncerten a The Girl From Ipanema elején pedig olyan scat-beveztőt tol az akkor 53 éves énekesnő, ami a fonikus költészet nagyjainak is becsületére válna. Szóval Ella megismerésében a következő fázis az élő felvételek hallgatása, ám amíg sikertelen az első, addig nincs következő sem. Ehhez kell a korai swing,  bop és scat dalok megismerése, egy kitérő Louis Armstronggal, plusz a hatvanas évek végének popos jazzdalai a Verve utáni időszakból (a Misty Blue albumból táplálkozó rész a francia és jugó válogatás leggyengébb láncszeme), hogy teljes képet kapjunk Ella Fitzgeralről. Utána jöhet a sok Verve-válogatás, vagy inkább egy Duke Ellington Songbook. A mindenféle olcsó Greatest Hits-eket átlapozva el kell ismernem: hiába a tré borító, a hányásszínű lemezcimke és a Mahalia Jackson-fotó, a Diskos folk-edzette igazgatói kiváló érzékkel rakták össze a dalokat, kihagyva a francia válogatásról azt a nyolcat, ami valóban töltelék. Lehet, hogy az egyik legjobb Ella Fitzgerald válogatást egy balkáni, šumadijai nagyfaluban rakták össze? Ha nem is, azért  a karrierjét  bemutatni igyekvő besztofok és greatest hitsek tengeréből érdemes körültekintően halászni.

 Íme a Najveći Hitovi lemez dalainak (és pontos verzióinak) listája:

A1            It's Only A Papermoon (1945-ös változat a The Delta Rhythm Boys-szal)

A2            A Tisket - A Tasket (1938, Chick Webb orchestra-val, ez a jó, nem a későbbi Verve-változat)

A3            Flying Home (1945, a scat stílus alapműve, kötelező tananyag)

A4            We Can't Go On This Way (1938-as változat)

A5            Basin Street Blues (duett Louis Armstronggal, 1955)

A6            That Old Black Magic (1955)

B1            I've Got The World On A String (1950)

B2            Smooth Sailing (1951, ez is fontos scat-darab)

B3            The Chokin Kind (A Capitoliumos Misty Blue-ról, 1968)

B4            Born To Loose (A Capitoliumos Misty Blue-ról, 1968)

B5            This Gun Don't Care (A Capitoliumos Misty Blue-ról, 1968) – ezen a ponton válik az album kissé közhelyessé, talán sok a három szám erről a erről a nem túl jó country-popos albumról. Én helyette a Savoy Truffle beatles-covert tettem volna ide az 1969-es Ella című szintén Capitolos nagylemezről…

B6            Lover Come Back To Me (1955)