2020. 06. 19.
The Doors: Strange Days
Találkozás az ismeretlennel (Sorsfordító lemezek 1)
Tartalom értékelése (7 vélemény alapján):
The Doors: Strange Days

1982 nyarán a szabadkai Jugoton lemezbolt felé kerekeztem nagy lelkesedéssel, olyan bakelitet készültem venni a zsebpénzemen, ami nem Beatles és nem is kemény-rock. Miután tavasszal a tizenharmadik szülinapomon az osztálytársaim fintorogtak a lemezgyűjteményem láttán, hogy az: „Maradi… meg uncsi…” Szó ami szó kissé egysíkú lehetett a húsz albumból a

 

12 Beatles,
3 AC/DC,
3 Deep Purple,
2 Black Sabbath

látványa a polcon, ezért gondoltam, teszek egy kis engedményt a divat felé, és mivel akkoriban Shakin’ Stevens számai pörögtek a rádióban, az ő lemezét kértem a bajuszos eladótól. Az arcán átfutott egy fintor, amelyről évekkel később tudtam meg, hogy a sok-sok lemezt áthallgató fanatikusok, igényes zenekedvelők arcrándulása, ami akkor bújik elő, ha valaki szar zenét keres, vagy arról áradozik… Természetesen nem volt Shakin’ Stevens a boltban, ám égett a tenyeremben a pénz, nem akartam lemez nélkül hazatérni. A bátyám indulás előtt győzködött, hogy Gary Numan új lemeze igazán menő, tétován lapozgatva kerestem Numant, vagy valami mást, aztán megláttam…

A lemezborítón erőember, törpe, artisták és zenészek pózolnak, kifestve, vásári göncökben egy magányos sétálóutcán. A bajuszos boltos egy „na ez úgysem fog tetszeni a Shakin” Steveszes kispofának” arckifejezéssel tette fel a gramafonra a Strange Days című Doors-albumot. Ahogy meghallottam az első, címadó számban Jim Morrison torzítókkal remegtetett mély hangját, úgy éreztem, megszűnik az idő és a tér, nincsenek finnyáskodó osztálytársak, sem lemezboltos bajusz, és Shakin’ Stevens is húzhat, mert ezt most megveszem.

Találtam valamit, ami nem divatos, nem is csorda-ízlés, mint pl. a kemény rock. Furcsa, már-már földöntúli a találkozás az olyan lemezekkel, amelyek hallgatják a hallgatót, képekkel, amelyek visszanéznek megtekintőjükre, a könyvekkel, amelyek az olvasót olvassák. Furcsa szerelem szokatlan, korszerűtlen művek iránt, melyet a közösség nem hagy büntetlenül.

1982-ben sok minden számított menőnek. Megjelent a punk utáni new wawe, és a Sid Vicious badge-es bőrkabátosok közül sokan már a Public Image Limitedet hallgatták, meg D.A.F.-ot. Bon Scott halálával és a Hells Bells albummal az AC/DC sikere magasba szökellt, de már felpörgött az új kemény műfaj, a heavy metal is Metallicástul, Iron Maidenestül, aztán berobbant a Ska (Madness, Scecials), az új rockabilly (Matchbox, Stray Cats), jöttek a romantikusok a Simple Mindstól a Spandau Ballettig, ha pedig csajozni szerettél volna, akkor bizony le kellett nyelni a békát, hogy a szórakozóhelyeken a Billie Jean szól Michael Jacksontól. Ha ebben a közegben Doors-ot hallgattál, csodabogár lettél. Mintha fürdőruhás strandolók között sétálnál vaskos garbós pulóverben. Igaz, 1991-ben Oliver Stone elkészítette a The Doors-filmet, és akkor Morrisonék újra trendik lettek, ám ez sok évvel később van, most még csak 1982-ről beszélünk, a barátaimmal épp hazafelé tartok valamelyik szórakozóhelyről, és amikor leszállnék a buszról, egyikük elkurjatja magát: „Doors-falva!” Majd öblös röhögés, úgy kúszom le a buszról, mint egy nagy fekete bogár, óvakodva, nehogy eltapossanak.

Jó iskola volt, nem bántam meg, szokásommá vált szembe menni az uralkodó eszmékkel, vészjóslóan hallgatni, amikor mindenki tapsol, hazugságot kiáltani, amikor a tömeg egy vélt igazságra nyájként bólogat. Akkor még nem tudtam, hogy a Strange Days a zenekar karrierjében is kísérletinek számított. Olyan eszközöket vetettek be a stúdióban, mint a musique concrete, vagy a szélzúgássá lassított fehér zaj. Számomra csak az jött le, hány szakítás után vigasztalt meg a You’re Lost, Little Girl vagy később az emigrációban a People are Strange. A "When the music’s over, turn up the lights" (Ha a zene véget ér, gyújtsd fel a villanyt) sort pedig szimplán félrehallottam: „When the music’s over, turn into lies” (Ha a zene meghal, hazugsággá változik). Gondolatébresztő sorok, később egy egész zeneszemléletet gyúrtam erre a rossz fordításra, ami viszont működött: Ha a zene meghal, a nyomában hazugság jár. Ebből az következik, hogy a hazug zenék eleve döglöttek, szóval a kereskedelmi rádiókból a tetemek rajzanak elő, a gagyi slágerek zombikkal bombázzák a hallgatókat… Mert a halott zenékben csak ritmus van, melódia, de nincs benne lélek. Ráadásul, ha túl sok zombi-zenét hallgatsz, azok felfalják az agyadat.

A Doors számára a Strange Days egy összegző lemez volt, az első albumuk sikere után egy hatalmas dobbantás, ugrás a jövőbe, hiszen morzsáiban ez a remekmű tartalmazza a későbbi irányok és ötletek mindegyikét. Az alapokban még ott csordogál a blues,de ami erre épül, az a Doors legpszichedélikusabb lemeze.

Akkor, nyolcvankettőben lelkesen ajánlgattam a barátaimnak. Többen is megvették, ám utána feltűnően megnőtt a születésnapokon egymásnak ajándékozott Strange Days lemezek száma, illetve más módon is szabadultak tőle, sokszor méla undorral, szóval nem ajánlom már senkinek, és ha meg is hallgatjátok, azt csak saját felelősségre tegyétek. Én szóltam!


The Doors: Strange Days (a teljes lemez anyaga itt hallgatható meg) 


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés