Abban az Erzsébet Királyné úti banda-lakásban hallottam először Monty Cantsinről, ahol mindig nagy volt a jövés-menés, vendégek, barátok buliztak, tanyáztak, aludtak nálunk (írók, filmesek, szerbiai emigránsok, színészek, Miroslav Mandić gyaloglóművész, a komplett Délalföldi Szaxofonzenekar, Lajkó Félix...) és sokféle zene pörgött, többek között az Ahora Neoismus is, kazettáról. New wawe, synthpop és avantgárd ritmusokon szörföző Újista ideológiák keltetője ez a lemez. Amikor a hosszú bevezető után belecsapnak a lecsóba, és jön az I Believe In Neoism című eksztatikus Neoista hitvallás, számomra a Pink Floyd The Wall albumának diktátora elevenedik meg új zenei és ideológiai köntösben. Az angol szövegnek sajátos ízt ad, amikor Monty Cantsin (a hetvenes évek végén Kanadába emigrált Kántor István) szándékosan ráerősít az otthonról hozott akcentusra, sőt helyenként magyar szavak, mondatok hangzanak fel. Szokatlan, izgalmas stílus, fantáziát csiklandozó.
I belive in the lunatics of impossible utopias
and the creators of the Himalaya
and time travellers, plastic soldiers,
immortal super heroes:
Dracula, Frankenstein, Monty Cantsin…
…hiszek a lehetetlen utópiák megszállottjaiban,
a Himalája alkotóiban, az időutazókban,
a műanyag katonákban,
a hallhatatlan szuperhősökben:
Drakula, Frankenstein, Monty Cantsin…
— hallható az Every Six Minutes (Minden hatodik percben) című dalban, mely az 1988-ban megjelent Ahora Neoismus zenei amplitúdójának számít. Nagy szerepe van abban, hogy kedvelem ezt az albumot.
Pár évvel később láttam Monty Cantsint élőben Békéscsabán, a Disznók Közé Fesztiválon. Ez volt az első olyan zenei performance az életemben, még valahol a kilencvenes évek közepén, ahol testközelből tanulmányozhattam, hogyan készül a zaj-zene. A fémrudakkal, hullámpapírokkal és falemezekkel beborított színpadon mindenféle echo, reverb, fuzz és egyéb kütyükkel felszerelkezve kezdte rugdosni-lökdösni Monty a díszletet, az így nyert csattanásokból, zengő fémhangokból rövid zajsorokat készített, amelyek utána loopként ismétlődtek. A színpadon dobogva, ugrálva, díszletet püfölve zajkoncertet adó neoista űrlény látványa legalább annyira izgalmas volt, mint a másnap ugyanitt fellépő csupalány bolgár avantgárd társulat, amelynek tagjait hiába ostromolták később a büfében a fesztiválvendégek, csak az Amerikában dolgozó/tanuló vezetőjük tudott angolul, a többi csinos lánynál a jugóból hozott szerbhorvát nyelvtudás volt a nyerő.
Monty Cantsin a kilencvenes évek óta gyakran jött Kanadából, hogy a magyar (és más európai) városokban Neoista performanszokat adjon, mi pedig az Opál Színházzal hasonló körökben léptünk fel, több helyszínen is összefutottunk, Vácott (Expanzió Fesztivál), Budapesten, Debrecenben. A cívis városba egy közös szervezésű Újizmus-programmal érkeztünk az 1997-es évi Tolerancia Fesztivál keretében (helyszín: vekeri tavi ifjúsági tábor). Monthy a kanadai Phycus együttessel és egy kiváló berlini szakáccsal jött, meg teherautónyi könyvvel, melyeket egy performance keretében készült felgyújtani. Mi az Opállal a Lángoló Fridzsider című darabot vittük. Jó kis előadás volt, a Színpadon
Bárdos Deák Ági énekelt,
Láng Zsolt trombitát fújt,
Gasner János gitár helyett szintetizátoron és egy kis kézidobon játszott.
A későbbi fellépéseken Gas ütős szekciója különféle lábasokkal, fazekakkal is bővült, amelyeket barátok hoztak, vagy lomtalanításkor talált. Egymáshoz hangolta a használható darabokat, a hiányzó láncszemeket pedig megvette a boltban. Emlékszem, majdnem kidobtak bennünket a Vasedény szaküzletből, amikor a hurkapálcikákkal elkezdett dobolni a lábasokon, mert kereste a sorozatból a két hiányzó edény-hangot. Amikor végre kiegészült a komplett, János külön ütős-szakkört indított az Opálon belül, ahol, úgy emlékszem, a lányok voltak a legügyesebbek.
Az előadás szövegét, menetét a rendező, Triceps, Monty Cantsin: The Frigidaire of Marcel Duchamp című zeneszámából építette fel. Valahogy így kezdődött: Marcel Duchamp open his frigider...
A performerek:
Atom,
Melcsi,
Brenner Zoli,
és én.
(A többi Fridzsider-előadáson helyettem Yeanet Poett játszott, illetve a Sziget Fesztiválon Győrffy Tamás, aki később Tokyo néven a Bëlga egyik alapítója.)
Vörös tűzoltó-munkaruhákban meneteltünk. A fejünkön motoros bukósisakok, rájuk erősítve vörös, drótszarvas konyhai lábasok, bennük lobogó tűz. Vigyázni kellett a fej-nyak koordinációra, nehogy kilöttyenjen a tálkából az égő kotyvalék (Alkohol, benzin és fűrészpor masszája), és meggyulladjon a ruhánk. Egymás vállát fogva (mint a Devo és a Residents a régi Melody Maker fényképeken) körbe jártuk a hűtőszekrényt, ami látványnak erőteljes, kicsit vicces is, ám emlékszem, mennyire stresszeltem, nehogy eltévesszem a lépést, mert akkor borulunk mindnyájan az égő szarokkal együtt. A második menetben ketten vagy hárman közülünk felmásztak a hűtő tetejére, ez attól függött, mekkora fridzsidert sikerült szereznünk. Merthogy minden előadásra új kellett amit ki is égettünk. Legegyszerűbb lett volna felírni a kelléklistára: kérünk
3 db reflektort
hangosítást
1 db hűtőszekrényt.
Még csak nem is lett volna furcsa, hiszen ott az észak-macedóniai Rahim Burhan és a Roma-theatre Pralipe csapat, az általuk 1983-ban színre vitt Ödipusz szerintem mindent überel. A legenda szerint a színtér két oldalán állt a közönség, a nézőtér 2 szárnya mögött 2 hatalmas ketrecben 25-25 kutya volt bezárva, morogtak, csaholtak, ez a hangzavar is része volt az előadásnak. Amikor Ödipusz megvakította magát, kinyitották a ketreceket, mire a megvadult kutyák átrobogtak a nézők között, és középütt a színpadon találkoztak a szemközti ketrecből jövő ebekkel, teljes volt a káosz... de el tudom képzelni a befogadó helyek szervezőit is, amikor megkapták az előadás előtt a kelléklistát:
1 db létra
8 kg méz
50 kutya.
A hűtőszekrénnyel az volt a gond, hogy előtte ki kellett belőle engedni a káros anyagokat, és ezt nem bíztuk a szervezőkre. A darab későbbi menetéből az is kiderül, miért. Az utolsó performer (a rendező), aki sokáig a fridzsiderben gyömöszölődött, végül előmászott, és (nagyjából az előadás közepénél) meggyújtotta a hűtőt. Az égő tárgyakat/redymade-ket (melyek közül már csak az égő sárgarépára emlékszem) egyenként, szertartásosan kiemelte a tűzből, aztán meghajolt, mi pedig átdobtuk a feje fölött a lángoló fridzsidert, minél messzebb, annál jobb, mert akármennyire is folyattuk ki belőle a vegyi anyagokat, azt sosem tudtuk biztosan, felrobban-e, amikor földet ér.
Szóval Debrecen, Vekeri tó! A banda már pénteken legurult a mikrobusszal, az esti Budapestről induló vonat érkezéséhez igazodva vártak bennünket az állomáson, mert az ifitábor messze a várostól, busz csak napközben, gyalogolni meg halál. Nagyon szerettem volna elérni a vonatot a Keletiben, úgy huppantam be az utolsó előtti kocsiba, hogy jegyet sem vettem, és boldogan, futástól lihegve hallottam az indulást jelző füttyöt. Miután mégsem mozdultunk, kikóvályogtam a folyosóra, fel a végéig, és az ajtó üvegén át láttam, ahogy egyre távolodik a szerelvény, az utolsó két kocsit lekapcsolták, mehettem haza leverten: Debrecenbe kéne menni! Másnap zötyögtem le a hajnali gyorssal, ájult-álmosan csak pillanatképekre emlékszem: jön a kalauz, meg mintha ismerősök mennének… Amikor lekászálódtam a vonatról, kiderült, hogy Gasner és Bárdos Deák Ági is ezzel jött. Úgy tűnt, egyikünknek sem kenyere a koránkelés. Volt egy óránk a Vekeri tóhoz tartó buszig, járkáltunk a reggeli üres utcákon, mint három kávé után sóvárgó zombi. Bosszantó volt, hogy minden zárva, lélek sehol, mint egy sci-fi disztópiában, ahol az emberiség már kihalt és ránk is ez vár, ha fél órán belül nem szerzünk valamit, ami nagyon sok koffeint tartalmaz. Aztán Gas megállt egy oszlopnál, és a hosszú fehér plakátra mutatott, rajta nagy fekete betűk, fentről lefele kellett olvasni: Nézzétek! Tereskova! Lehet hogy kávét nem kapunk sehol, de legalább lesz egy jó koncert! Mire Ági: Te, János! Ez nem Tereskova, hanem Terhestorna!
Végül az állomás büféjében dobtuk be a feketét, állaga olajos, íze döglöttmacska, vasúti kávé, cigivel lemegy. Amikor a vekeri tónál kiszálltunk a buszból, már tíz óra volt, hunyorogtunk a napfényben, és nem tudtuk merről kerüljük meg a tavat, sem azt, hol van az ifjúsági tábor. Közben Gas belekezdett valami történetbe egy londoni fellépésről, ahová ő, vagy az ismerősei Ladával vagy Wartburggal mentek, a tetőcsomagtartón vittek magukkal egy zsák krumplit, hátha nem lesz mit enniük, és az egyik tag útkozben valami shopban egy nagy kupacnyi világító kulcstartót vásárolt, hogy majd minden ismerősének ezt viszi ajándékba Angliából. Betévedtek egy bárba, ahol lányoknak kell fizetni a beszélgetésért, persze nem tudták hová kerültek, és nem is volt náluk elég zseton. Amikor a tag a pénzt keresve elkezdte az asztalra rámolni a zsebéből a világító kulcstartókat, a pincér undorral nézett végig rajtuk: Itt vannak ezek rosszul öltözött, nyelvet alig beszélő, kézzel-lábbal mutogató fura alakok, és nemcsak fizetni nem akarnak, hanem még ki tudja milyen pervez fetisiszták is ezzel a sok kis világító kütyüvel! Itt tartott Gas a sztorival, amikor kiderült, hogy rossz irányból próbáljuk megkerülni a tavat. Ez a történet olyan sokáig tart, hogy ha a hosszabb úton megyünk, épp a végére érek – ajánlotta, de aztán mégis megfordultunk.
Ti meg hol késlekedtek? – fogadott bennünket Triceps. Kellett volna egy helyszíni próba, mielőtt a színpadon elkezdődnek a koncertek, ám erről lekéstünk. A sátrak közötti tábortűzön helyes kondérban főtt valami húsos-tésztás kaja. A neoisták szakácsa kitett magáért, azt mondták, abban a berlini étteremben, ahol főz, Nick Cave is gyakran megfordul. Mi Opálosok, nagyratörő álmú, kispénzű fiatalok úgy zsongtuk körbe az árnyas fák alatt illatozó húsosfazekat, mint az éhes kandúrok. Kaja után bemelegítésként végig ugráltuk a délutáni Warpigs koncertet. Este jött a Lángoló Fridzsider, Triceps megbeszélte Grandpierre Attilával, hogy amint eldobjuk az égő hűtőszekrényt, a színpadon rákezd a VHK, de persze itt is lett egy gikszer. Óvatosságból kordont húztunk a játéktér köré, ám egy fiatal srác átmászott rajta, és beült a veszélyes zónába. Hiába szóltak neki a rendezők, tökösködött, nem akart kimenni. Ha nem, hát nem, mi kezdünk! Az előadás végén jól eldobtuk a lángoló fridzsidert, erre nem a balfasz lábára gurul! Lett nagy sírás, fogcsikorgatás meg mentő, de aztán a Vágtázó Halottkémek és a Monty Cantsin & The Phycus fergeteges koncertjei feledtették ezt a buta, szomorú incidenst.
A fesztivál utolsó napjára maradt a könyvmáglya-performance. A Neoizmus nem egy ártatlan, békés művészeti irányzat. Tűz, vér és arany. És sokszor nagyon provokatív. Amikor Monty Cantsin munkásságáért állami kitüntetést kapott a kanadai főkormányzótól, ellenzői azt mondták: „Ez olyan, mintha Osama Bin Ladennek adnának Béke Nobeldíjat” Azt hittem, a könyv-máglyán egy rakás ponyvairodalmat fog elégetni, olyanokat mint a Lányom nélkül soha... Erre kiderült, az apja könyvhagyatékából rakott tüzet. Tiszta 451 Farenheit! Kimentettem a lángokból egy francia nyelvű Dosztojevszkij kötetet, csak a sarka pörkölődött meg. Amikor később megmutattam a túlélőt, Monty leszabott, hogy miért nem hagytam elégni. Le kell rombolni a tabukat! – mondta, mire én azt válaszoltam: Szeretem Dosztojevszkijt – és ennyiben maradtunk.
Az Ahora Neoismus album teljes zenei anyaga itt hallgatható meg
További írás a Prae.hu-n Monty Cantsinről és a Neoizmusról itt olvasható
További zenei írások a PRAE.HU BLOGon
