2020. 08. 08.
Pogues - Peace and Love
Életöröm, ír kocsma-punk (Sorsfordító lemezek 5)
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Pogues - Peace and Love

A Pogues zenekarról előbb olvastam, mintsem hallottam volna tőlük bármit is. Azt írták (pl. Kokó a Maximum Rock’N’Roll-ban): „úgy keverik az ír népzenét a punk-rockkal, mint a sört a whiskey-vel”. Amikor később egy házibulin Csaba felrakta a Peace and Love albumot, rá kellett jönnöm, hogy ezt a szűknek vélt zenei irányzatot a csapat merészen tágította ki a jazz, az alterock és egyéb stílusok felé, ami pedig a folkot illeti, az ír mellett van ott bőven görög, török, arab stb. népzene is, szóval a Pogues jó esetben egy változatosan őrült, gyakran eksztázisig felfokozott zenét ráz ki a tarsolyából.

Aztán jöttek a kilencvenes évek, és nem csak rám, a Poguesra is rájárt a rúd. Pedig azt gondolná az ember, ha már a dalaikban ott lüktet a sör meg a gabonapálinka, akkor senki sem veszi rossz néven, ha mondjuk az énekes-frontemberük, Shane MacGovan idült alkoholista lesz. Ezt afféle védjegynek, bandaimázsnak fogtam fel (naívan), aztán puff, mégis mennie kellett, ugyanis a kívülről vidámnak tűnő csapat-hangulatot belül pokoli veszekedések feszítették szét. Hiába a gyerekkori barátság, a részegek fafejűségénél csak a vitatkozó kedvük fárasztóbb, főleg, ha az átcsap a másik értelmetlen gyalázásába, vagy tettlegességig fajuló agresszióba.

Shane MacGovan helyére 1991-ben, rövid időre Joe Strummer ugrott be a Clashből, ám ezt csak évekkel később tudtam meg, mert akkoriban jobban érdekelt, hogyan csusszanjak ki a háborúzó rendőrállam, Jugoszlávia határán, mint az, hogyan játssza a Pogues a koncertek ráadásaiban a London Callingot, fúvósokkal meg tangóharmonikával fűszerezve... Más cél lebegett előttem, megalapozni a budapesti egzisztenciát, ami kezdetben kimerült az Unicumos poharak tartalmának elfogyasztásában a Tilos az Á bárpultjánál, de aztán valahogy minden elindult a maga útján:

1. beindult a demó verzió (udvarlási szakasz),
2. megvéve és feltelepítve a szoftver (otthon és család),
3. fut a program, minden rendben, hátra lehet dőlni…

Nos, ez utóbbi az, amitől a párkapcsolatok általában bedöglenek, úgyhogy 2004 tavaszán-nyarán megint ott találtam magam a budapesti éjszakában az alter-szórakozóhelyeken. Az étrendem ekkoriban napi hat kávé volt és egy doboz cigaretta, lefogytam 40 kilót, elkezdtem társkeresőzni a neten, és egyre komolyabban érdeklődtem a táncos elektronikus zenék iránt. Erre mivel találkozom? Természetesen a Pogues zenéjével, méghozzá a létező legelképesztőbb körülmények között. 

A Castro bisztróban ültünk Ádámmal a Ráday utcában, amikor sms-t kapott, hogy este illegális acid-partit rendeznek Pilisborosjenőnél, az Egri vár másolatának romjai között. A hatvanas években épült makettet használta Várkonyi az Egri Csillagok csatajeleneteinél 1968-ban, Bornemisszával, Jumurdzsákkal, meg a Magyar Honvédség sorkatonáival… az utóbbiakat öltöztették be janicsároknak a filmhez.

Este nyolc körül érkeztünk a helyszínre, a kőkapu előtt állt a francia szervezők lakókocsija, belül a várudvarban épp kezdődött a buli. Tábortüzek égtek, gyíkok surrantak a falakon, lompos németjuhász-forma ebek járkáltak közöttünk a partikutyákra jellemző higgadt tartással. Középen a Dj pult körüli hangládákból csattogott az acid, a deep house és a drum’n’bass, a lemez- és hullámlovas kiválóan szörfözött Ed Rush The Original Doctor Shade albumának ritmusain, atonális hangokkal megbolondítva a zenét. Kifejezetten élveztem, már csak egy jó sör hiányzott. Láttam, hogy a lakókocsiban lehet venni ezt-azt, és beszóltam angolul, hogy kapok-e valamilyen piát: Beer? (csend) Whiskey? (csend) Hot dog? Erre felnevettek. Kiderült hogy mindenféle bélyeget, füvet meg kokaint árulnak csak, se kaja, se pia, még szerencse, hogy mielőtt indultunk, Ádám és Zlatko, a szarajevói dj barátunk (aki a detroiti techóért rajongott akkoriban) rábeszélt, hogy vegyek egy nagy üveg ice-teát, mert az olyan mint a törölköző a Galaxis útikalauz stopposoknak regényben: „Ha acid-partira mész, mindig legyen nálad egy nagy üveg jeges tea…” Közben a Dj elhúzott lazulni, rábízta a pultot valamilyen balfékekre, akik nem lemezeket toltak, hanem csak a ritmusgép gombjait nyomkodták össze-vissza,  rohadtul idegesítő volt. A lányok meg azzal foglalták el magukat, hogy ki milyen szert vesz a lakókocsiban és melyiktől hogy lehet majd beállni, szóval az ismerkedésnek annyi. Úgy éreztem, semmi keresnivalóm itt, ám gyalog hazamenni reménytelen, az autó meg csak reggel indul, néztem hát a jólnevelt kutyákat, a tábortüzet, meg az egyik francia csajt, aki felmászott a három méter magas várfalra. Szóltam ott valakinek, hogy nem lesz-e ebből baj, ám csak legyintett. Közben új fazon lépett a dj pulthoz, egy vékony alacsony srác, pelyhedző szakállal, tolta tovább a lemezeket, inkább a trance-t amit nem túlzottan kedvelek, aztán egyszer csak váltás, és megszólal a Peace and Love lemezről a Night Train To Lorca. Azt hittem ez valami félreértés, ám a dj igazán kedvelhette a Pogues-ot, mert jött a Gartloney Rats, a Boat Train, a Blue Heaven, és a többiek. Semmi keverés, amikor véget ért a szám, egyszerűen átrakta a lemezjátszón a tűt egy másik dalra, ha kellett, oldalt is fordított, addig csend, lassan átment a program afféle favágó-módba, mégsem zavart, mert az ír kocsmapunk visszaadta az életkedvemet, azonnal otthon éreztem magam.
            Pár hét múlva begyűjtöttem minden rissz-rossz koncertfelvételt a rövid Joe Strummeres időszakból (a Pogues ebben a formációban nem adott ki stúdiólemezt), meg az 1993-as meglepően erős Waiting for Herb albumot, amin az addigi háttérvokalista, Spider Stacy énekel. (A lemez egészében nem nagy dobás, ám található rajta pár nagyszerű dal, a Girl From Wadi Hammamet és a Drunken Boat pedig ott van nálam a 10 legjobb Pogues-szám között.) Végül a csapat feloszlását megelőlegező Pogue Mahone-t is letöltöttem, de ebben nem volt sok köszönet, hiába vette fel a lemez a Pogues korábbi nevét (az első időkben Pogue Mahone névvel játszottak, ami magyarul azt jelenti: "Csókold meg a seggem!"), ez sem tudta megmenteni ezt az ötlettelen, unalmas lemezt mely után nem sokkal a csapat  egy időre feloszlott. 

2001-ben újra összeálltak Shane MacGovannel, turnéztak, nem vettek fel új számokat, nem készítettek további lemezeket, és 2014-ben végleg befejezték. Számos követőjük akad szerte a világban, az egyik legjobb banda közülük a vancouveri Dreadnoughts (Polka's Not Dead című 2010-es lemezükön néhány szám pl. a Gintleman's Club igazán méltó a nagy elődökhöz). 

A Pogues összesen hét nagylemezt hagyott maga után, ebből három emelkedik ki: az If I Should Fall from Grace with God (1988), a Peace and Love (1989) és a Hell's Ditch (1990), melyek közül a Peace and Love az életkedvemet hozta vissza azon az estén, 2004-ben.

Ürmös Attila: Élet a Pink Floyd után - Zenék amelyek téged hallgatnak - PRAE.HU BLOG
 


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés