2020. 07. 16.
Joy Division - Closer
Napfény és árnyék (Sorsfordító lemezek 4)
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Joy Division - Closer

A Closerre egy újvidéki lemezboltban találtam rá nyolcvankilencben, a görögországi nyaralásom előtti napon. Bár a lengyel Trnpress kiadások nem a minőségükről híresek, valóságos kincsként vittem haza, ereklyeként tettem a lemezjátszóra. Betalált. Az előző Joy Division-album, az Unknow Pleasures nyugtalan ritmusai nem fogtak meg, ám a Closert letisztultság, fájdalom és bölcsesség lengte körül, a véremmé vált, antennáim rajta keresztül fogták a világot. Hajnalig hallgattam, újra, meg újra, aztán sietve összepakoltam a hátizsákomat. Reggel 4-kor indult a vonatom Görögországba.

Kábán vetettem magam az ülésre, Joy Division dalok foszlányai kúsztak az álmomba. Délután ébredtem fel Macedóniában, tikkadtan és álmosan kerestük meg a srácokkal a büfékocsit, az volt a terv, hogy dupla kávét iszom, ám a meleg miatt sör lett belőle. A többi asztalnál is fiatal hátizsákos turisták ültek, miénk volt a világ, ráadásul valaki énekelni kezdte az R.E.M.-től a Loosing My Religiont, hamarosan visszhangzott a kocsiban az "I thought that I heard you laughing/ I thought that I heard you sing". Sorra jöttek az ismert rock-dalok a Rolling Stonestól, a Scorpionstól, a Purple-től, a Zeppelintől… Egy kósza pillanatban én is bepróbálkoztam azzal, hogy: "This is the way, step inside...", ám erre senki sem mozdult, a Joy Division nem az a zenekar, akinek a számait jókedvű turisták éneklik kórusban a vonatok büféiben... Oda se neki, a görög határnál boldogan tántorogtunk vissza a kupéinkba, az egyik holland a danolászó társaságból az ablaknál keresgélt valamit a zsebében, kérdeztük mi baja, mire annyit válaszolt: "I don't speak English!", én meg sörbátorsággal, mindeféle grammatikának fittyet hányva leszabtam, hogy hogy lehet valaki holland és ne tudjon angolul, de csak nézett rám mámoros tekintettel.

Szalonikiben több tucatnyi hátizsákossal együtt lekéstük az athéni vonatot. Láttuk, hogy a többiek megágyaznak maguknak a peronok mentén, mi is elővettük a gumimatracokat. Hosszan fújtuk őket, a mellénk telepedő német lányok felnevettek: „Luftmatratzen! Ha-ha!” Aztán kitekerték a habszivacs laticelt, megjelent előttünk a kempingezés jövője, biztos'  mindenki ilyet használ, csak mi, hülye kelet-európaiak cipeljük ezt a nehéz kutyagumit. Soha már…

Másnap Athén felé zötyögve azon méláztam, hogy a görög napfény és a Joy Divisionben rejtőző machesteri sápadtság valójában jól kiegészítik egymást. Sötét és világos. Fény és árnyék. Két dologra jöttem rá ott a vonaton. Egyrészt, hogy a Closert hallgatni, vagy esetemben felidézni, lehet olyan kellemes, mint árnyékba bújni a forróság elől, másrészt arra, hogy a görögök is balkániak, igaz másképp, kevésbé darabosan, mint a jugoszlávok. A velünk utazó, bulizó helyi fiatalok majd szét rúgták a vasúti kocsi falát, körbe járt a borosüveg, megtanultuk, hogy a „malakkasz” szó egyszerre jelent őrültet, meg lazát. Sajnáltuk, hogy hajnalban le kellett szállnunk egy eldugott kis megállóban, a görög Mucsaröcsögén, ahol se falu, se város, csak az állomás a pusztában… mindezt azért, hogy elérjük a buszcsatlakozást Delphoi felé. Hajnal volt, hideg, egy spanyol hátizsákos-csapat gömb alakú lyukacsos, égetett cserépből készült fúvós hangszereket vett elő, azon játszottak, miközben mindnyájan fázósan toporogtunk. Később a buszon is folytatták a zenélést, amíg a görög sofőr hátra nem szólt angolul: „Ez az én buszom, és itt olyan zenét hallgatunk, amilyet én szeretek!”  majd csattogós-torzítósra erősítve a cuccot (Hi-Finek nem nevezném), berakta kazettán Divine-tól a You’re Think You’re a Man című diszkószámot. Innentől az ülés karfáját szorongatva saccoltuk, mikor zuhanunk le a Parnasszus hátáról az őrült sebesség miatt. A sofőr párszor elkurjantotta magát a kanyarokban: „Kamikazeee!” majd egy falucskában megállt az út közepén, elzárva a haladást nem csak a mögöttünk álló autók elől, hanem a szembe jövőktől is. Kiszólt a büfésnek, hogy hozzon kávét. Egy-két perc múlva beadták neki az ablakon, fizetett, felhajtotta a feketét, aztán mehetett mindenki tovább. Mondom, Balkán, mondom, Görögország.

A Delphoi jósda romjainál eszembe jutott a frissen megszerzett, otthon hagyott Closer meg Ian Curtis, aki még a lemez megjelenése elött felakasztotta magát, miközben a zenekar épp az első amerikai turnéra készült. Hogy tehette ezt a siker kapujában!  Vajon Püthea, a jósnő mit mondott volna neki? Mondott volna bármit is?Is this the role that you wanted to live?” (Ez az a szerep, amelyet élni akartál?”) – teszi fel magának a kérdést Ian a Closer egyik csúcspontjában, a Passoverben.

A terv, hogy majd hajóval megyünk át a Peloponnészosz félszigetre ott feneklett meg, hogy este már nem járt semmilyen vízi jármű, leragadtunk egy halászfaluban. Mit volt mit tenni, fürödtünk egyet a tengerben, aztán a mólóra telepedtünk és felfújtuk a maradi gumimatracainkat. Sötétedéskor ide rajzott ki a falu apraja-nagyja, hogy megnézzék a jövevényeket: bennünket. A bandavezér egy tizenhárom éves lány volt, tudott angolul és egyre közelebb settenkedett hozzánk, végül megkérdezte milyen nyelven beszélünk. Mikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, az egész gyerekcsapat éljenezni kezdett, a fiúk kórusban ismételgették, hogy „Detari, Detari!” – mert hogy akkoriban focizott az Olimbiakószban Détári Lajos… Pár nappal később Athénben a Plakán egy csodás lemezboltból meg épp azért dobtak ki bennünket, mert magyarul beszéltünk: „Ti magyarok nem vesztek semmit, csak loptok!”— tessékelt ki mindhármunkat az eladó, pedig épp a New Order Substance 1987 című válogatáslemezét dédelgettem, és azt számoltam, hogy ha igazi kelet-európai turistaként a valutát feketén váltanám be, akkor épp annyival több Drachmám maradna, hogy meg tudnám venni ezt a csodát. Ian Curtis halála után a megmaradt tagok New Order néven folytatták tovább, és igaz, hogy – a Joy Division költői szövegeitől a club-dance felé mozdítva stílusukat – kissé felhígultak, ez valahogy mégis jól állt nekik, ráadásul a Blue Monday mellett itt volt a két kedvencem, a Subculture és a Shellshock, szóval nagyon akartam ezt a lemezt, igazi gyűjtőszenvedéllyel vágytam rá. Végül este 10 után az Omonia téri aluljáróban leálltunk alkudozni egy alacsony, barnainges nepperrel, aki több nyelvet ismert, és amikor hallotta, hogyan beszélünk egymással, tört magyarsággal mondta: „Te adni haromszaz”, majd leszámolta a kezünkbe a megbeszélt Drachmát, ám addig bűvészkedett, hogy mikor a pénzváltás után újra megszámoltuk, a köteg ötezres helyett már csak a tetején volt egy, közé meg ötszázasokat csavart be a manus. Mire észbe kaptunk, bottal üthettük a nyomát, csak álltunk ott dühösen: három balfasz, akit saját anyanyelvén csaptak be Görögország fővárosában...

A vonatjegy szerencsére megvolt hazáig, csak épp arra nem jutott, amitől a nyaralás nyaralássá válik: fagyi, sör, szórakozóhelyek, ilyesmi. Reggel láttam egy hirdetést a vasútállomás közelében, egy hotelben ajánlottak munkát, kiderült, hogy az érkező vonatokról kell odacsábítani turistákat. Minden egyes emberért, akit oda vezetek és náluk megszáll, fejpénzt fizetnek. Nagy reményekkel vetettem magam a munkába, csak valahogy senki sem akart jönni. Alig tudtam rábeszélni két fáradt, testes és nagyon fehér bőrű német lányt, hogy jöjjenek velem, őket is csak azért, mert a szálloda közel volt. Meg persze bőven akadt konkurenciám is, ők nálam jóval dörzsöltebbek voltak. Egyikük, egy kockás inges törökországi kurd fiatalember (nagy réz hippijel lógott a nyakában) elmondta, hogy évek óta jár ide dolgozni, és valóban, pengén kifigyelte mikor érkezik a gyorsvonat Szaloniki felől, majd a sármos dumájával a hotelbe csábított egy húszfős társaságot. Én egész nap egyedül álltam a melegben – a haverok elmentek várost nézni – a kurd hippi meg negyedóra alatt elintézte magának a napi bevételt. Estére, amikor kifizették a két német lányért járó fejpénzt, az árán egy szendvicskekszet meg egy kétliteres Mirindát vettem. Közben azon agyaltam, vajon miért nem volt elég a Closer, hiszen az is csoda, hogy meg tudtam szerezni, miért kellett még a New Order válogatás? Hogyan szabjunk határt a lemezgyűjtő szenvedélynek? Lehetséges ez? 

Hiába csaptak be bennünket, a jókedvünk megmaradt. 1989 nyarán még semmi sem látszott a komor jövőből, Magyarországon épp újra temették Nagy Imrét, jött a rendszerváltozás, Kurt Cobain a Nirvanával már lemezfelvételeket készített, várta a nagy áttörést, Michael Hutchence az INXS-szel még tolta a slágereket, Bada Dada Újvidékről készült Budapestre költözni, fejében (és papíron versként) ott volt már az Apa kocsit hajt és a többi antisláger, Chester Bennington a Linkin Parkból pedig még csak tizennégy éves volt, és az, hogy ők a jövőben mind öngyilkosok lesznek, mint Ian Curtis a Joy Divisionből, legalább annyira valószerűtlennek tűnt, mint a Jugoszláv polgárháború. Piszkosan, fáradtan, éhesen mégis felpörögve értünk haza a nyaralásból, és otthon várt a lemezpolcon a Closer, ez a csodás Joy Division lemez. 

A Joy Division Closer c. lemezének meghallgatása itt


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés