Amikor a nyolcvanas évek közepén a táncos szórakozóhelyek varázsütésre videódiszkókká változtak és megjelentek a lightshow-ok közé függesztett nagyfenekű televíziók, a közönség a klipeket kezdte bazselni tánc helyett, a lányok lassúzás közben a fiúk háta mögött George Michaelt bámulták a Careless Whisperben. Mivel a videoclipek beszerzése Európa keleti felén drága volt és körülményes, a diszkósok havonta alig 3-5 számot újítottak, egysíkúbb lett a program. Már nem tudom mi idegesített jobban, az unalomig ismételt zenék, hogy egymás helyett a tévékre figyelünk, vagy az, hogy a velem egykorú lányok idősebb pasikkal lógnak... A korszak jellemző terméke volt az a két Talking Heads-klip is, amely – bár zeneileg/képileg kiemelkedett a kor slágerei közül – felelős a zenekarról kialakult felszínes, lagymatag, diszkós jelzőkért. Az egyik a Road to Nowhere, a másik a Wild Wild Life, és mondhatom, nem ezek miatt írok most a csapatról.

Akkoriban néhány barátommal minden zsebpénzünket lemezekre költöttük, amit nem találtunk meg a városi boltokban azt a szabadkai ócskapiacon biztosan, mert ott a választékot a Magyarországról érkező viszonteladókhoz mérték, innen utaztak tucatszám a Jugoton-lemezek Szegedre meg Budapestre. A társaságban a kemény rock volt a nyerő, de áldoztunk a korszellemnek is (New Wawe) és amikor Zsolt barátom gyűjteményében kiszúrtam a Headstől a Remain In Lightot, már vittem is, hogy otthon figyelmesen áthallgassam. Véletlenül a B oldalt tettem fel előbb, és ha létezik tökéletes lemezoldal, fél-lemez, akkor az a Remain In Light album az Once in the Lifetime-tól a Houses in Motion-on át a The Overload záróakkordjáig. Újhullám, poszt-punk és pszichedélia sajátos elektronikus lüktetésben, Brian Eno nem csak producere volt a lemeznek, ötleteivel, újszerű megoldásaival olyan dimenziót adott a Remain In Light-nak, amely a nyolcvanas évekből kiragadva kortalanná teszi azt. A dalok elidegenedésről, egzisztenciális bizonytalanságról szólnak, hírességek savanyú imádatától a saját egyéniség elvesztéség (Seen and Not Seen), nem csoda, hogy a zenekar szövegíróját-énekesét, a később szólókarriert futott David Byrne-t számos költő és író kedvelte/kedveli Allen Ginsbergtől Krasznahorkai Lászlóig.

A Remain In Light után kezdtem el figyelni a Talking Headsre, megszereztem a Stop Making Sense koncertlemezt, a bátyám Hollandiából elhozta a More Songs About Buildings and Foodot, a többi albumot sikerült kazettára másolni (nagyjából olyan volt ez, mint most MP3-ban letölteni). Amikor Szabadkáról Újvidékre kerültem, rájöttem, hogy az egyetemisták körében a Heads az egyik legkedveltebb zenekar. A belgrádi adón futó Radio Index műsorán gyakran szerepelt Byrne-ék csapata, miközben a politikai színtéren elkezdődött Jugoszlávia szétverése, a diktátorok felemelkedése. Ez a rádióműsor képviselte a józan mértéktartást, később B 92 néven az ellenállás különböző formáit a diáktüntetésekről való tudósítástól a kultúrát mérgezőket (pl. a balkáni turbo-folk mezőny) ostorozó kritikákig. A diktátor és a követői jellemzően szar zenéket hallgatnak, akinek van ízlése, kilóg a sorból, és amíg a Mátrix film Smith ügynöke a miniszterelnöki székből klónozza magát lefelé a társadalom alsó szintjeiig, hogy tisztes családapák, gondoskodó anyák kezdjenek el agyatlan bábokként viselkedni, ostoba véleményeket dörögni, az ország kárára szavazni, addig a hatalom erejével tolt alternatív valóság lassan igazságként kezd beférkőzni a tudatba, mint valamilyen vírus. Az egyetemistákat kevésbé szippantotta be ez a paradigma, talán ők immunisabbak a hazugságokra, ezért váltak egyes karok a hatalom ellenségeivé. Ma már többé-kevésbé felgöngyölítették az 1987 és 2000 közötti szerb diktatúra katonai, rendőri túlkapásait, meg az elhappolt dollármilliós ügyleteket, mert miközben pufogtak a "Mi népünket senki sem csaphatja be!" szlogenek a közmédiában, pénzes bőröndökkel megrakodott repülők jártak havi rendszerességgel Ciprusra, hogy az ottani offshore-bankokon keresztül síbolják el a közvagyont, főként Oroszországi bankokban vezetett magánszámlákra tolva. Amikor 2014-ben Dušan Bataković szerb diplomata megkérdezte a orosz nagykövetet, miért orosz katonaság őrzi Milošević özvegyének moszkvai villáját, a következő választ kapta: „Ha ön hozott volna négymilliárd dollárt az országunkba, akkor önt is így védenénk.”

Sokáig azt hittem a Jugoszláv polgárháború és az útódállamokban felszínre törő intézményesített korrupció egy történelmi vakvágány, visszakanyarodás a sötét középkorba, de sajnos tévedtem, ma már úgy tűnik, inkább a többpártrendszerből kinőtt autokráciák és lokális háborúk előhírnöke volt. „Kemény légy, mint a Rolling Stones!” – hallhattuk az LGT Boksz című számában 1978-ban, ám az akkori egypártrendszerű diktatúrákkal vívott bokszmeccseket lassan felváltotta az idegek háborúja, a médiában futó rafinált pszichológiai hadviselés, ahol nemcsak nem mutatja arcát az ellenfél a ringben, hanem sokszor azt sem tudjuk, ki az igazi ellenfél. A 21-dik században már hol boxmeccset hol pszichológiai háborút vívunk az utcákon (alkalmanként a kettő keverékét), az első ismérve az autók borítgatása és a gyújtogatás, a másiké a tüntetők  óvatossága, állhatatossága, melyben számomra a belgrádi és újvidéki  utcai tiltakozások habitusa elevenedik újjá a kilencvenes évekből: a tudás, hogy ide most nem egy jobbhorgos kell, hanem állni, mérlegelni, tartani a frontot, miközben nem tudhatod, hogy gumilövedék jön, vízágyú, vagy a hazafelé tartó kisebb csoportokat vadásszák le, bírságolják meg a hatalom emberei. Figyelni kell a kamerákra is, mindent felvesz a sajtó és a titkosszolgálat, párszázas tüntetésből lesz többezres tömeg, máskor meg százezer embert hazudnak el az utcákról, terekről, hidakról... és hogy ez ne történjen meg, kellenek ma is a Radio Index féle tudósítások, éleslátó kommentátorok, intelligens aláfestő zenék, melyek kitartásra buzdítanak: „Kemény légy, mint a Talking Heads!”

David Byrne szólókarrierjéről fentebb már esett szó, ez valójában 1982-ben kezdődött, és sokáig párhuzamosan futottak lemezei a csapatának albumaival, aztán a kilencvenes évekre a szólóprojektek átvették a főszerepet, ami a zenekar végét jelentette. A három megmaradt tag még próbálkozott egy albummal The Heads néven (a No Talking Just Head nem is rossz anyag), ám a Talking Heads a hetvenes/nyolcvanas évek zenekara maradt, számos időtálló dallal, lemezzel, amelyek közül számomra a Remain In Light volt az, ami új távlatokat adott. Kelet Európában a zenekar szellemiségével, stílusával szerintem az Európa Kiadó Popzene című lemeze áll közeli rokonságban.

Ürmos Attila: Élet a Pink Floyd után - Zenék amelyek téged hallgatnak - PRAE.HU BLOG