Az első vizsga (Magyar történelem) utáni öröm és zaklatottság, ahogy az áttanult éjszakák fáradtságát felülírja a kávétól vadul verő szív és a stressztől még mindig remegő máj. Hiába büszkélkedett az osztályzat az egyetemi leckekönyvben, a fejemben tovább harcoltak a gepidák, az avarok és a longobárdok, nyilazva, szövetkezve, lóállományuk tíz százalékát  egymásnak adva, közben úgy ténferegtem a szobámban, mint egy zombi, kerestem valamit, az ég tudja mit, és végül megtaláltam Robi szobatársam gyűjteményében ezt a kazettát: házilag másolt hamisítványt, fekete-fehérben kifejezéstelenné szürkült borítóval egy lehetetlen zenekartól,  hiszen olyan, hogy Tuxedomoon (Holdszmoking) nem is létezhet, legalábbis semmilyen általam akkor (1989) ismert rockújság, könyv vagy toplista nem jegyezte őket. Később kiderült, hogy a Berlin felett az ég című film egyik betétdalát ők játszák, ám Nick Cave számai olyan erővel nyomják rá bélyegüket az albumra, hogy a Some Guys-ot szinte észre sem venni.

Az általam addig ismert alternatív rockzenék gitárzajosak voltak, méhcsípésszerű fúvósaik fülfájdítóak, izgalmasak, ezért most meglepő volt a találkozás egy hasonló műfajú zenével, amely letisztult, helyenként hosszú csendbe belehangzó szaggatott gitár- és dobfutamokkal, mintha szűk büdzséből kellett volna kigazdálkodniuk a hangokat: semmi sem mehet veszendőbe, csak a legfontosabbak szólaljanak meg. Talán olvasták a tagok Herman Hesse Pusztai Farkasának azon részletét, ahol Brahmsnak a túlvilágon egy sivatagban kell vezekelnie a partitúráiban rajzó fölösleges hangok súlyát cipelve… A Tuxedomoon hangulata is túlvilági. Harangok, baljóslatú zajok, patkányok futása a padláson, ám ez csak a burok. A lényeghez mélyebbre kell ásni. Megközelíteni a harcos éberségének állapotát. Mert mit tesz a legyőzhetetlen harcos?  Nem a felé lendülő ökölre vagy kardra figyel. Az azt megelőző szándékot érzi, arra reagál, és mire jön az ütés, már megvan a védekezés. Koncentráció: egyenesbe hozni a vizsga után szétszórt agyamat. Szükség van rá, mert a lemez első vokális számából kiderül, hogy minden percből 59 másodperc ellenünk dolgozik, és csak egy marad, amiből erőt meríthetünk:

„Mi az a két ok, ami miatt az emberek munkába járnak

Az egyik: kiöli belőlük elméjük határtalan lehetőségeit

Mert ki tudja, milyen félelmetes dolgokat művelnének, ha lenne elég szabadidejük

A másik, hogy a sok vásárlás tompítsa az agyukat”
(részlet a 59 To 1 című zeneszámból)

Közben hallunk csellót, elektronikus zörejeket, (Fifth Column, Tritone), melyek valósággal behúzzák a saját világukba a csapongó elmét. Vége a mászolygásnak, székre huppanok, az újvidéki Liman lakótelep egyik lakásában ülök, ragyognak a bútorok és a falak. A Half Mute album zenei minimalizmusa feltérképezi a tudat szürke zónáiban összesűrűsödő formákat, rezdüléseivel csillapítja a zaklatottságot, nevén nevezi a magányt (Loneliness), katatóniát pezsdítő „Macskabizgetőket” hoz Monthy Python Repülő Cirkuszából, kutyaharapást szőrével gyógyít depressziót, persze ha valaki a heavy metálban, a habkönnyű popslágerekben vagy a technóban ragadt, azt nehezen tudja elérni ez a zene, ám ha mégis, akkor bevon a játékba, új szempontok kellenek:

„I need to see more than just three dimension

Stranger than fiction faster than light”

(Többet szeretnék látni három dimenziónál
Fikciónál furcsábbat fénynél gyorsabbat)

(részlet a What Use c. számból)

Innen nézve az idő lehet akár egy virág, melyet kitéptek a földből, és ahogy szárad, zsugorodik, úgy válnak egyre sivárabbá, rövidebbé a mindennapjaink. A depresszió lehet egy utazás kezdete, ahol az ember egyetlen éjszaka alatt hét évet él (Seven Years in One Night), az átmeneti halál a James Whale című számban pedig az élet energiáinak visszanyerésére szolgáló pihenés.  

A vizsga utáni csapongó gondolataim maradékát is ritmusba törte, hangokhoz szegezte az utolsó, tízperces szám (KM / Seeding the Clouds). A repetitív hangok a létet szinte mozdulatlanná merevítik, a lélek itt csak apró oldalazó mozgásokat végezhet. Ebben az állapotban a hallgató belelát egy a sokszínű burjánzást az alapvonalakig leegyszerűsítő fekete-fehér világba, ahol a megfagyott tévés show-ok, reklámok és celebmagazinok mindegyikén ilyen cimkék olvashatók: "Szórakozz!" "Szexelj!" "Egyél!", illetve angolul: "Buy or Die!" (Vásárolj vagy halj meg!). A végén a fúvósok, gitárok és elektronikus zörejek visszalöknek az érzékek világába. Ki is kell onnan jönni, mert ha valaki túl sokáig bent ragad, a nyolcvanas évek fogyasztói társadalmának kockáiból a saját összeesküvés-elméleteit kezdi gyártani. Ki kell jönni, és emlékezni.

A Tuxedomoon San Franciscóból indult a hetvenes években, közös koncerteken és performanszokon lépett fel a Residents és a Renaldo and the Loaf zenekarokkal, majd a nyolcvanas években székhelyüket Európába helyezték át, itt talált rájuk Wim Wenders, amikor a Berlin felett az ég című filmet forgatta. A magyar együttesek közül a korai Tudósokra volt hatással, a fiatalon meghalt képzőművész/költő/énekes Bada Dada több kocsmai beszélgetésünkben bizonygatta nekem, hogy a Tuxedomoon a kedvenc zenekara.

A jelenleg is Európában alkotó amerikai csapat az évek során sokféle stílusban megmártózott, ám a Half Mute (és az 1979-ben kiadott Scream With a View négyszámos Maxi Single) külön színfolt ebben a repertoárban, az alternatív rock és a kortárs minimalista zene határmezsgyéjén. Nem szabad, és nem is lehet pusztán háttérzeneként hallgatni, meg kell élni, belemerülni, aztán a felszínre úszni. Aki ezt megteszi, többé már nem ugyanaz az ember.  

Ürmos Attila: Élet a Pink Floyd után - Zenék amelyek téged hallgatnak - PRAE.HU BLOG