Nem emlékszem mely város mely színpadán hangzott el, lehetett bárhol Magyarországon a kétezres években (a mélyben, az egymást váltó paradigmafolyamok üledékében az élővilág mit sem változik). Délutáni gyermekprogram volt, a színpadon tanítónéni: Én nagyon szeretem az új könyvek illatát! Amikor kinyitok egy új könyvet, mindig megszagolom. Gyertek, mondjátok ti is, velem együtt! És körötte a gyerekek kórusban:
Na-gyon sze-re-tem az új köny-vek il-la-tát!
Ami-kor ki-nyi-tok egy új köny-vet, min-dig meg-szag-ol-om.
Igaznak igaz, én is szeretek új könyvet szagolni, és arra gondoltam ott a színpad előtt, ha ez OK, akkor miért, hogy mégis mindjárt elhányom magam? És mi történik, ha valamelyikük azt mondja, nem! Nem azért mert nem úgy gondolja, csak egyszerűen: NEM!
Outside of society, they're waitin' for me
Outside of society, that's where I want to be
(A társadalmon kívül ők várnak rám
A társadalmon kívül a hely, ahol lenni akarok)
énekli Patti Smith a Rock’n Roll Nigger-ben, még 1978-ban, és akár a fogyasztói társadalom, akár a kádári/orbáni pártállam diktál, ez a szokásrendszerből és kényszerítő erőből sarjadó gyom mindenütt megtalálja a helyét és az ásványait, amiket a közösségtől elszívhat. New Jersey vagy Budapest? Amikor a gyárban a többi munkás belenyomja az ott dolgozó még tinédzserlány Patti fejét a wc-ben pálló pisibe. Beavatási rítus? Talán ő sem akarta együtt mondani a többiekkel: „Amikor kinyitok egy új könyvet, mindig megszagolom”? Vagy pont azért, mert könyvet olvasott? Tökmindegy. Nem az ok számít, hanem a kasza, ami levágja a kiemelkedő fűszálakat/fejeket.
Patti Smith 16 éves korától dolgozott gyárakban, hol kerékpárok, hol tankönyvek futottak a szalagsoron. Önéletrajzában így emlékezik arról, amikor a kolléganők felfedezték nála Arthur Rimbaud verseskötetét: „Kommunistának bélyegeztek, mert idegen nyelvű könyvet olvasok, megfenyegettek a klotyóban, azt akarták, hogy tagadjam meg őt.” (Just Kids/Kölykök, Magvető Kiadó, 2012. Illés Robert fordítása). Megvolt benne a spiritusz, hogy húszévesen elhagyja ezt a közeget. Inkább New York strandjain és parkjaiban csövezett, éhezett, ismerősökhöz kéredzkedett, hogy tusoljon. Aztán jött a sorsszerű találkozás a grafikus/fotós Robert Mapplethorpe-pal, összebútorozásuk, barátságba forduló szerelmük, amelyben a két fiatal tehetség – a világhír előtti ismeretlenség homályában – évekig támogatta egymást, majd Jane Friedman önzetlen segítsége, hogy közönséget, fellépési lehetőséget találjon. Patti Smith, az ismeretlen vidéki szerző! Eleinte bárokban, zenés klubokban olvasta szövegeit, gyakran rockkoncertek előtt, ám az ide érkező közönség-menedzser-kritikus triász az a vad, aki pacsit ad és hasát mutatja az ismert neveknek, az útszélről jött költőknek, íróknak pedig többszörösen bizonyítaniuk kell: mintha lövésre készen állna a kivégzőosztag, a szerző háttal a falnak, és ha nem elég jó, ha nincs benne elég erő vagy humor, jön az unott karlendítés meg vezényszó: Tűz! Minden vers, minden prózaszöveg lehetőség, kitolni az időt, elbűvölni a kivégzőosztagot.
Patti Smith akaratereje és költői képei hamarosan kisebb rajongótábort vonzottak, csendben ültek a koncertek előtt, és nem a zenekart várták, hanem a költőt. Jane Friedman gyakran előhúzott egy ötdollárost a zsebéből, azt mondta ennyi a bevétel rá eső része, miközben nem is volt bevétel, és később ő mondta Pattinek, mennyivel egyszerűbb lenne fellépéseket szerveznie úgy, ha a verseit zenészek kísérnék. Ugyanezt javasolta akkori szeretője is, Sam Shepard (a neves off-broadway rendező/filmszínész a feleségét, O-Lan Jonest csalta épp Pattyvel), és ekkor jött képbe a lemezgyűjtő, sci-fi-rajongó gitáros Lenny Kaye, akitől Patti először annyit kért, játsszon el hangszerén egy közlekedési balesetet; évtizedes közös munka lett belőle. Két versekötet után 1974-ben a gitárkíséret zenekarrá bővül, indul a Patty Smith Group, a CBGB klub egyik házi band-je. Lemezek, világhír, majd 1977 január 23-án, a floridai Tampában koncert közben az énekesnő lezuhan a színpad előtti árokba, hetekig begipszelt nyakkal, mozdulatlanul éli életét. Ebben a csöndes magányban Patti Smith, aki két évvel ezelőtt még így kezdi első nagylemezét: „Jézus meghalt valaki bűneiért, de nem az enyéimért” – most visszatalál a gyermekkori/családi keresztény gyökerekhez. Ebben a szellemben készíti el legsikeresebb lemezét az Eastert (Húsvét) 1978-ban, majd 1979-ben a Wawe-et (Hullám) és aztán vége. A Patti Smith Group feloszlik, ő pedig hozzámegy Fred "Sonic" Smithhez, az MC5 protopunk zenekar alapítójához, Detroitba költözik, gyerekeket szül és végleg elhallgat (persze nem, mert azóta több szólólemezzel jelentkezett, nem egyszer lépett fel a budapesti Sziget fesztiválon, 2018-ban ő vette át a Svéd Királyi Tudományos Akadémiától a betegség miatt otthon maradó Bob Dylan irodalmi Nobel-díját)
Találkozásom a Wawe című albummal nem lemezboltban történt, hanem egy szabadkai diszkóklub poros raktárában. Akkoriban (1988/90) nem úgy lemezlovaskodtam, mint később (számítógépről meg elektromos kütyükről), hanem annak rendje és módja szerint, bakelitről. A helyszín a Fiatalság (Mladost) nevű ifjúsági klub alagsorában kialakított táncterem volt, penge hangfalakkal, külön fénykeverő vj-pulttal. Ide költöztették át a nagymúltú szabadkai Aquarius lemezklubot, amely 1969-es nyitásával egyike volt az első diszkóknak a városban. Az "Akesz" legendás lemezgyűjteménye átjött, a közönsége azonban nem. Amikor először kezeltem itt fényhelikoptereket és projektorokat rájöttem, miért. A méregdrága lámpák minden egyes darabja olyan pontosmókus-szimmetriával lett elhelyezve a mennyezeten, amitől megdöglik a hangulat. Greenaway talán örült volna egy ilyen helyszínnek a filmjeihez, ám a közönség nem. Voltak a hellyel más problémák is, a tulajok végül úgy töltötték fel vendégekkel a tánctermet, mint a lefele csúszó autokrata politikai pártok a szavazóbázisukat: kevésbé értelmes, a kultúra leglaposabb szintjét magukénak vallókkal, szenvedtem is tőlük rendesen, a táncprogram közben bekiabáltak, mindenki csak a sajátját akarta hallani. Akadtak azért jobb rétegzenéket kedvelők is, az akkoriban futó Sisters of Mercy és Mission rajongói. Meg természetesen a metálosok... Emlékszem egy nagydarab srácra, a feje szinte súrolta a lámpákat a plafonon, és amikor feltettem az AC/DC Thuderstruck kislemezét, két barátnője fogta a hátát, nehogy elessen léggitározás közben, úgy be volt baszva. A leghítványabb zenék a jugó národnják-pop slágerek voltak, leginkább Senad od Bosne (a Boszniai Szenád) nevű előadó népiesbe hajló diszkónyála pörgött, a Simogatom a két meggyet a melleden című (Milujem dvije višnje na grudima). Párszor üres sörösüveget dobtak ránk, főleg a Bús Zolira, aki szeretett mikrofonba beszélni. Aztán amikor végre beüvegezték a dj pultot, úgy gondoltam, itt az idő egy kis zenei nevelésre. Az estet minden alkalommal Tom Waits Downtown Trainjével zártam le, és az alatt a két év alatt, amit heti egy-kétszer lenyomtam ebben a diszkóban, sikerült rászoktatnom a közönséget. Be kell vallanom, büszkeséggel töltött el, amikor a piaci dinnyeárusok és alkesz örök-egyetemisták Tom Waitsre bólogatva szedték össze kabátjukat, táskáikat a tánctermet (természetesen szimmetrikusan) körbeölelő padokról... A fizetség nem volt nagy, állami diszkó révén inkább aprópénz, nekem sokkal többet jelentett az hogy lemezek vesznek körül és pár napra hazavihetem hallgatni/kazettára másolni őket. Az Aquarius (és annak utódjaként a Mladost) 1969 óta kéthetente 5-6 kislemezt kapott Londonból, az akkori legújabbakat, minden stílusból. Olyan kincseket találtam itt, mint a Pink Floyd Fal-filmjéhez kiadott When the Tigers Broke Free pazar, eredeti single-kiadása (ez a szám nincs rajta a dupla The Wall nagylemezen), vagy Souxsie és (a Bansheesből) Budgie közös alkalmi formációjának, a The Creatures-nek az ötszámos dupla kislemeze, a Wild Thing. A nagyjából ötezer 45-ös fordulatú single mellett volt még ezer nagylemez és maxi single is, köztük olyanok, mint a proto-metál Dust együttes mindkét lemeze (a Dust dobosa, Marc Bell 1976-tól a Ramones zenekarba igazolt, Marky Ramone néven), vagy a Kool and the Gang csodálatos Wild and Peaceful albuma 1973-ból, amelyen ott a Jungle Boogie, ám a legszebb pillanatokat a lemez címadó dala hozza - egy csaknem tízperces lassú, pazar jazzfutamokkal. Aztán a kilenctagú, főként fúvósokból álló Pigbag Lend An' Ear c. LP-je, a san franciscoi pszichedélikus rock-soul-funkot játszó Cold Blood zenekar Sisyphus c. nagylemeze... és előkerült a Wawe is, Patti Smithtől.
Ismertem a korábbi munkáit, az Easter meg is volt otthon, ám 1989-ből visszatekintve úgy tűnt, hiába volt hatalmas siker a hetvenes években, valahogy le is ragadt ott a hangzásában. Vele ellentétben a Wawe kortalan. Még most, 2021-ben is gondban lennék, ha meg kéne saccolnom mikor készült, és nem tudnám, hogy 1979-ben. A Frederick lüktetése, az extatikus, agykéreg alá mászó Citizen Ships, a Hymn és a Revenge oldalzáró pompája, a Seven Ways Of Going rituális kántálása, és végül a lezárás, a Wawe, amely kibújik a rock'n'roll takaró alól, avantgárd kísérlet ez, misztikus tiszteletadás az akkoriban elhunyt I. János Pál Pápának. Patti Smith életében különleges szerep jut a vallásos-misztikus intuíciónak. Megérezte nagyanyja pár nappal később bekövetkező halálát, egyik látomásában Brian Jones holtteste úszott Cotchford Farm-i háza medencéjében, amikor a Rolling Stones gitárosa még élt, álmában pedig megjelent előtte Arthur Rimbaud titkos notesze, költeményekkel, amiket még senki sem olvasott. Látta a fát is, amelynél elásta, a messzi Abesszíniában. Nem emlékszem, Hamvas vagy Cioran írta-e, hogy a misztikus képességekkel megáldott emberek a 20-dik századtól nem csak az egyház berkeiben léteznek, nagy részük művész lesz, és valószínűnek tartom, hogy Patti Smith egy közülük.
A nyolcvanas évek vége felé, amikor a Wawe nagylemezzel találkoztam, a dalok közül a Dancing Barefoot számított legnagyobb sikernek. 1987-ben dolgozta fel a Mission zenekar a First Chapter c. albumán, és a jugó diszkókban, rádióműsorokban, meg a házibulikon is pörgött rendesen, én pedig a Patti Smith féle eredetit csempésztem be a zenei programomba. A Wawe-et természetesen kazettára másoltam otthon, később CD-n szereztem meg, egyike azon kevés lemezemnek, amit bárhová is megyek/költözöm, mindig magammal hurcolok, és ha csak 10 zenei albumot vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, a Wawe ott lenne közöttük.
